Két napja a postán jártamban megálltam a könyvespolcnál szétnézni. A kezembe akadt egy könyvecske. Pontosan így: könyvecske. Vékonyka, kisregény ez csupán és lenyűgözően, fagyosan, ósdin egyszerű és gyönyörű a borítója. Azt mondja: Tommy Wieringa: Szép, fiatal feleségem. Hazajött hát velem.
Az még nem is probléma a művel, hogy tulajdonképpen pár órácska alatt elolvastam. A probléma inkább az, hogy Tommy Wieringának (aki egyébként egy kortárs, holland író, megdöbbentően kopasz és a borító fülszövegébe ágyazott fényképén olyan, mintha egy fekete-fehér, döglött macska meredezne a lábai előtt) csak majdnem sikerült megvennie engem kilóra. Nem sokon múlott, azt azért bevallom.
Sajnos ennek a kis regénykének a közepe tájára teljes mértékben összezavarodtam. Nem sokszor fordul elő velem, hogy egyáltalán nem értem, mit is akar mondani az író a történetével, de szerintem ebben az esetben talán maga Wieringa sem tudta. Néha voltak csodálatos mondatai, éles meglátásai, komoly felütései.Van benne spiritusz, és van benne lehetőség. Ám néhol azért érződött, hogy ez neki nem megy olyan könnyen, ezért a letisztult, a profánságig egyszerű stílusért neki meg kell küzdenie. Néhol igenis kiütközött, hogy ő nem finoman csiszol, inkább dörzspapírral esik neki saját gondolatainak. Azon kívül az én ízlésemnek túl sok volt az öncélú, ámde teljesen felesleges szofisztikált kifejezésmód, ami néha átütötte az addig teljesen lapos, minimalista hangvételt. Ugyanezt érte el nálam azzal, amikor otrombán, trágárul fejezte ki magát. Nem illett hozzá. Sajnos nem tudott egy hangnemben maradni, és ez az egyébként érdekes téma kárára vált.
Magáról a történetről azonban eszembe jutott pár gondolat, mert az igazság az, hogy szándékosan, vagy sem, de teljes mértékben életszagúra sikeredett. Ettől volt mégis annyira megkapó, mert a keserűség ilyenkor elönti az embert, ha van némi tapasztalata már a párkapcsolatok terén.
Szerelem...
Mindig olyan szépen indul. A mennyországig felemelő. A szép, fiatal feleségem nem azt mutatja be, amit az író szándékozott bemutatni: történetesen, hogy mennyire romboló lehet a korkülönbség egy pár két tagja között. Főleg azért nem sikerült ezt megtennie, mert 15 év még azért nem a világ vége. Nem, Wieringának azt sikerült elnyesett, durva, ám izzadásig kimódolt, elnagyolt mozdulatokkal felvázolnia, hogyan teszi tönkre még a csodálatosan szépen induló párkapcsolatokat is az önbizalom és az önértékelés teljes hiánya, illetve az önzés. Főhősünk alapvetően és ösztönösen alul értékelte önmagát, és az egész világa ekörül forgott. Ha valaki már eleve nem kiegyensúlyozott, esetleg kissé üres és tompa, mint azok általában, akiket nem sok érzelmi inger ér élete során, akkor elég nehéz a kezdeti lángolás, szárnyalás után megmaradni egy biztos frontvonalon. Főleg abban az esetben, ha az amúgy is ingatag önbecsülést egy újabb trauma taszítja alá a mélybe. Egy férfi, főleg egy idősebb férfi számára minden bizonnyal nehéz szembesülni azzal, hogy nem tökéletesen termékeny, hogy valami gond van a férfiasságával. Ez a tudat abszolút romboló lehet még egy egészséges lelkületű férfi számára is. Ám ugye ilyen az életben nem olyan sok akad. Főhősünk sem az, és hibátlan ballisztikus ívben, automatikus mélyrepüléssel bemutatja, mi történik ilyenkor. Elfordulás a problémától, begubózás, hűtlenség. Ridegen jelen van az otthonában, de már nem hoz belé fényt, meleget és szeretetet. Minden jót és igazat, ami maradt benne, máshová visz, és ezzel az a kis maradék is hazugsággá válik. Az asszony érzi. A gyermek pedig csalhatatlan: ezért bömböl oly kétségbeesetten a fagyossá vált otthoni légkörben, vigasztalhatatlanul, éjszakáról éjszakára.
A férfi nem lát. Vakon botorkál, mi több, egy idő után tör előre makacsul, dacosan, sértetten. Várja, hogy látványos kivonulása láttán megkövessék, összeomlott önérzetét valaki más, konkrétan a felesége, simogatással, sűrű bocsánatkérésekkel helyreállítsa. Várja, hogy utánanyúljanak, és nem érti miért nem teszi ezt meg senki. Sértettsége egyre nő, vele együtt dühe és konok kérlelhetetlensége is. Képtelen beismerni, hogy tévedett, és odáig jut végül, hogy olyan helyzetbe sodorja magát, ami már az elviselhetetlenségig degradáló. Mégsem ébred rá, talán a felesége is sérült. Talán a felesége is fáradt, magányos, és büszke. Hogy talán ő maga volt az, aki végzetes sebet ütött kapcsolatuk amúgy is törékeny falán, nem az asszony.
Mindig ez történik, ha valakinek túl sok ideje van önmagával foglalkozni és tévképzeteket gyártani. Ha valaki azt mondja, szeret, és kitart melletted, nem kell a kérdőjel, nem kell az önostorozás. Ragadd meg és ringj benne, mint a bölcsőben, amíg lehet. Ne kérdezz, ne filozofálj, ne töprengj. Ha nem akarsz mindenáron a legjobb lenni, a legjobb leszel. Amikor, akár csak egy pillanatig, de nem magadra fókuszálsz: meglátod a másikat. A szeretett felet, akiről azt hiszed, hogy ismered. És amikor meglátod őt, minden hibájával, gyengeségével együtt, meggyűlik a szívedben a végtelen, önfenntartó, alázatos, önzetlen szeretet. Az a másik is ember. Az ott, aki fogja a kezed, a szemedbe néz és talán kétségek gyötrik őt magát is: ember! Pont olyan, mint te. Se több, se kevesebb. Szeresd őt, ahogy magadat szereted, és akkor az élet valahogy tartósan jó lesz. Nem tökéletes, nem rózsaszín mennyország, nem makulátlan, folttalan édenkert. Csak jó. Nagyon jó. Élhető. Szeretetteljes.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése