Ahogy a könyv lapjai peregnek...

Igazából fogalmam sincs, hogyan kezdi az ember élete első blog bejegyzését, úgyhogy úgy döntöttem: egyszerűen csak nekilátok. 

Évek óta foglalkoztat a gondolat, hogy nyitok egy blogot és rászabadítom a világra töméntelen mennyiségű, badar gondolatomat, de idén nyárig nem gondoltam komolyan. Most viszont, ismét egy új élet küszöbén állva eldöntöttem, hogy belevágok ebbe is. Nem csak könyvekről lesz szó, igazából az életről szeretnék írni. Ám az én életemnek nagyon fontos résztvevői a könyvek. Szeretek az általam olvasott történetekről beszélni, és ha őszinte akarok lenni, ezzel néha kikészítem nem könyvmoly ismerőseimet. Úgy érzem, meg kell őket kímélnem a további kínoktól. Azoknak beszélek inkább, akiket valóban érdekel a dolog. És ha senkit nem érdekel: nos, legalább kiírtam magamból.

Mostanában rengeteg könyvet elolvastam, és volt, ami nagyon, volt, ami kevéssé tetszett, viszont úgy gondolom a blogomat egy számomra friss élménnyel indítom útjára. A Hannibal-tetralógia hosszú évek után végre a birtokomba került és most nagy kedvet érzek rá, hogy elmeséljem, belőlem milyen érzéseket váltott ki ez a történet.

Hannibal-tetralógia

A molyon írtam értékelést mindegyik Thomas Harris regényhez, így aztán ezekből szemezgetve végül levonom a konklúziót:  az elsőt, és az utolsót inkább ne olvastam volna el. De jöjjön a magyarázat. 

Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy a műveket megjelenésük sorrendjében, vagy időrendben olvassam inkább. Megjelenés szerint logikusabbnak találtam, hiszen az író is így álmodta meg a nagy kerek egészt. Később kiderült: ez a legjobb döntés volt.

A Vörös Sárkány olvasása után sokat segített, hogy korábban már láttam az második és harmadik könyvből készített filmeket, mert ez alapján a felütés alapján, sajnos nem szavaztam volna bizalmat a folytatásoknak. Harris stílusa itt még csiszolatlan gyémánt. Vagyis a stílusával nincs baj, az delejezően hátborzongató, komor és ötletes. Ám karakterek dolgában még nem állt a helyzet magaslatán ekkoriban. Az összes főszereplő tökéletesen ellenszenves, számomra mindenképpen, képtelen voltam akár egy fikarcnyit is aggódni értük. Hannibal maga még éppen csak megmutatkozik, a regény címadó alakja pedig, a Vörös Sárkány eleinte valóban figyelemre érdemes, ám később nagyot bukik. A logikai bukfenc, mint olyan, rettentően kiábrándító tud lenni egy alapvetően jól megírt krimiben, és sajnos ez esetben ez történik. A történelemben már sok író és filmrendező próbált meg emberivé, szimpatikussá tenni sorozatgyilkosokat, több-kevesebb sikerrel. Ez a művelet a későbbiek folyamán, Hannibal Lecter megalkotásával össze is jött Harrisnak, ám Dolarhyde, a Vörös Sárkány esendővé tétele igen sutára, és bájtalanra sikeredett. Kevés volt, de próbálkozásnak nem rossz.

A folytatás, A bárányok hallgatnak már maga a krimi mennyország. Elsősorban, mert  Harris az előző regény poros, szürke, pléhpofájú nyomozóját polcra tette, és elővette helyette az elbűvölő, vagány és hihetően tehetséges Clarice Starlingot, aki éppen csak annyira megkeseredett és bizarr, amennyire kell. Ő is marad végig a történet középpontjában. A jó öreg Lecter doktor itt sem feltétlenül főszereplő, de a karaktere kezd kidolgozottá válni. Sima modora, tájékozottsága, műveltsége leveszi az olvasót a lábáról. Ebben a regényben követi el Harris azt a zseniális húzást, hogy megalkotja azt, amit azóta is mindenki utánozni akar ebben a témában: a szerethető sorozatgyilkost. Azt, akit megértünk, azt, akivel valami beteg, bizarr módon azonosulni tudunk. Ez pedig hatalmas dolog. Tudomásom szerint őelőtte ez senki másnak nem sikerült. 

Ezt a vesszőparipát pedig törés nélkül, hibátlan ívben rajzolja tovább gyönyörű vonalvezetéssel a Hannibal c. harmadik regényben. Szívem szerint kiemelném az Olaszországban, Firenzében játszódó jeleneteket, melyeket annyira szerettem, főleg az időnként felbukkanó, gyönyörű dallamú olasz mondatok miatt. A regény fő vezérvonala: az a reményvesztett, makacs, önpusztító sodrás itt teljesedik ki egészen, holott ez tulajdonéppen még csak a mű eleje. Firenze ódon hangulatát ötvözi az olasz nyomozó elkeseredettségével és Hannibal kimódolt kegyetlenségével. Szerettem a párhuzamokat, a történelmi utalásokat, a rész megejtő líraiságát, mely valahogy aztán végighömpölygött az egész regényen. A vége csattanó, mely természetesen, ahogy Hollywoodtól várható, udvariasan kimaradt a filmből, akkorát ütött, hogy egy pár másodpercre kihagyott a légzésem. Ha másért nem, hát ezért érdemes elolvasni a könyvet. Többet mond és nagyobbat üt, mint a film. Ez az egy bizonyos.

Az utolsó részre, a Hannibal ébredésére nem szeretnék sok szót pazarolni. Számomra majdnem olvashatatlannak bizonyult. Túl sok benne a gyakorlatias akció-leírás, ami eddig nem volt jellemző Harris stílusára, és fantáziátlan, összecsapott végeredmény jellemzi. Sajnos ez a leggyengébb láncszem. Mindenki jobban járt volna, ha a sorozat megmaradt volna trilógiának. A legfőbb problémám az volt vele, hogy azt ígérte, megismerjük Hannibal Lecter múltját. Igen, ám úgy tűnik, Harrisnek elkopott a pennája a végére, mert sajnos semmi újat nem tudtunk meg a jó doktorról, csak azt, amit a korábbi művekben már bizonyos utalásokból megtudhattunk. Ezeket a tényeket cifrázta és kanyarintotta jó sok oldalon keresztül, körülbelül mindenféle értelem és logika nélkül.

Összességében a végkövetkeztetés mégis az, hogy köszönöm az élményt, Mr Thomas Harris! Hannibal Lecter súlyos prózaisága, nyakatekertségében és perverzitásában is logikus igazságérzete, valamint arra való rendkívüli képessége, hogy könnyedén megnyerje bárki szimpátiáját, szinte varázslatos. Lecter doktor mindenkinek azt adja, amit saját, nem kevéssé bizarr megítélése és morálja szerint igazságosnak vél. Többnyire perverzeket, gyilkosokat, árulókat öl. Ugyanakkor, ha saját életéről van szó, saját boldogulásáról, azért bármit megtesz, ám ezért sem tudjuk elítélni igazán, hiszen ugyanezt mi magunk is megtennénk. Így aztán ismét falakba ütközünk, bár ezeken a falakon rések támadnak. Nehéz a doktor személyiségén kiigazodni anélkül, hogy konfliktusba ne keverednénk saját belső parancsunkkal, erkölcsi nézeteinkkel. Ettől ennyire jó a Hannibal-tetralógia mégis. Az, ahogyan az olvasó azonosulni képes ezzel a sorozatgyilkossal, óriási konfliktust tud szülni az emberben, hiszen Lecter doktor a legősibb, legtitkosabb, legborzalmasabb tabut feszegeti, méghozzá visszataszító eleganciával, és undorító természetességgel. A kannibalizmus, mint olyan, történelmünk legsötétebb, elfeledett rétegében nyugszik, hamu alatt, alapvetően és kategorikusan elutasítjuk. Ha valaki a kannibalizmusról beszél, a sötét, fülledt dzsungelt látjuk magunk előtt és meztelen, élesre csiszolt fogú, brutális bennszülötteket, akik ellenségeik húsából falatoznak. Ezt a tabut, önvédelemből a mai kor embere szereti a civilizálatlan, primitív népekkel azonosítani. Thomas Harris viszont modernizálja, napjaink részévé teszi úgymond, és egy olyan kifinomult, zseniális, úttörő elme sajátosságává teszi, aki tudása és intelligenciája alapján akár fajunk büszkesége is lehetne. Ebben áll a Hannibal nagysága. Ezért letehetetlen, és ezért örök klasszikus.