„Hát igen, világos, hogy tudtam, mit teszek. Nyilván volt egy
átfogó elképzelésem. Nyilván. Igazán ambiciózus tervem volt.
És isten az atyám, meg is csináltam.”
Lisa Jewell fura egy szerzet. A stílusa tárgyilagos, jóformán érzelemmentes, viszont ami a sorok mögött rejtőzik, az sokszor vérfagyasztó. A föld nyelte el megint egy olyan könyv, ami irodalmi tekintetben talán kissé átlagos, de a története bizarr és hajmeresztő.
Az idősíkokkal és a nézőpontokkal játszadozik ezúttal is, méghozzá ötletesen. A váltások az előrehaladást szolgálják, mélyebb betekintést nyújtanak az olvasónak, teljesebbé teszik az élményt. És ez az élmény valójában nem kellemes, de pontosan ezt várjuk el egy thrillertől.
Meglepetést nem feltétlen tartogat, mert hamar rájöttem a legfőbb titokra, ám ezzel az írónő valószínűleg előre számolt. Talán azt mondta magában: „oké, itt az olvasó azt fogja hinni, hogy már mindent tud, haha!” Ezután elkezdi szépen felépíteni, beadagolni a rémségek hosszú sorát. Mindazt, ami elképzelhetetlenül borzalmas, amitől elszorul a gyomrod. Sőt, nekem – őszintén mondom – könny szökött a szemembe.
Talán túlságosan érzékeny vagyok, de a gondolat, hogy egyesek mit képesek megtenni egy gyermekkel saját beteges vágyaik kielégítésének érdekében, egyszerűen sokkoló. A szinte közömbös hangnem miatt pedig még nyomasztóbbá vált az egész. Micsoda semmiség egy élet: rácsukod az ajtót, és ennyi. Megszakadt a szívem.
Biztosan akadnak ennél jobbak a műfajban. Lesznek, akik azt kérdik: hát ez is valami? Én viszont azt mondom, hogy Jewell megint hozta azt a formát, ami miatt megszerettem. Feltár egy beteg, torz elmét, és ez a bepillantás nagyon megrázó. Az emberi gonoszság kútja feneketlen. Ez még mindig nem a legmélyebb bugyor, de éppen elég rettenetes. Belenéztem a szakadékba, és most nem tudom, a szakadék meglátott-e engem…
Budapest, 2023
Megjegyzések
Megjegyzés küldése