"Természetünknél fogva hajlandók vagyunk tagadni mindazt, ami ijesztő, ám ez nem vall bűnös természetre, sem butaságra. Nincs a tudatunknak egy derűs, optimista része, amely folyton azt reméli, hogy amit tudunk, az nem igaz?"
Ritkán találkozom ilyen súlyos, szinte tökéletesen eseménytelenül is kiválóan megírt történettel. Ez egy áramló gondolatfolyam. Kétségek közt vergődő, hullámzó, nyomott kedélyű, gyötrően szép mondatokkal megírt regény. Valláshoz kötődő témája, és hamisítlan angol búskomorsága nem távolítja el, hanem furcsa módon még inkább közelebb hozza az olvasóhoz. Ennek ellenére nem könnyű olvasmány, és azt gondolom, nem is kapja meg a neki járó figyelmet.
Samantha Harvey: Nyugati szél c. regénye a 21. Század Kiadó gondozásában jelent meg az év elején. Cselekménye olyan, mintha nem is lenne. 1491-et írunk, a helyszín egy képzeletbeli falu, Oakham, mely Anglia egyik eldugott, szürke, elmaradott zugában bújik meg. Zárt közösség, szegényes, és korántsem nagyravágyó. Az elbeszélő a falu lelkésze, aki fiatal kora ellenére nem újító elme. Akarja is azt a hidat, mely a falut a világgal öszeköthetné, meg nem is. A regény négy nap eseményeit foglalja magába, visszafelé haladva az időben. A közösség legtehetősebb embere, aki minden erejével a haladást szolgálná, tragikus és titokzatos körülmények között életét veszti egy esős, szürke hajnalon. Folyóba fullad, és testét elviszi a víz. Se utolsó feloldozás, se temetés. Váratlan gyorsasággal felbukkan a gyilkosságra gyanakodó esperes is, hogy a kétes haláleset okára fényt derítsen. Szimatol, burkolt fenyegetéseket közöl, követel és választás elé állítja a fiatal lelkészt.
Az egész történet az elejétől a végéig zavaros, nyomasztó és kérlelhetetlen. A sufniszerű gyóntatósarokban kényelmetlen bizalmassággal bevallott bűnök hol szánalmasak, hol nevetségesek, hol a maguk nemében egész egyszerűen fertelmesek. Ezeket hordozza a lelkész makacs állhatatossággal, a saját titkait ugyanúgy féltve, mint a falubeliekét. Hűtlenség, falánkság, érzéki vágy, apró, mindennapi tévedések. "Oldozz fel, atyám, mert vétkeztem!" És sorolják, csak sorolják többnyire jelentéktelen, babonás kis bűneiket egyre. Ami a legmegdöbbentőbb, hogy a gazdag földbirtokos halálát ketten is magukra vállalják. Ki ölte meg valójában? Megölte-e egyáltalán valaki? Öngyilkos lett, vagy szerencsétlen baleset történt? Minden részlet összejátszik, minden igaz és hamis egyszerre. Minden attól függ, honnan nézed. Az összeomlott híd tövében a sáros, agyagos, halott talaj, melyet a szél sem képes felszárítani minden galádságot magába fojt. Némelyiket oly mélyre húzza, hogy senki onnan elő nem áshatja azt soha többé.
A hangulat, a stílus, a történetvezetés egész egyszerűen lenyűgöző. Nem sodró, de irodalmi értelemben kikezdhetetlen. Én fénylően gyönyörűnek nem mondanám, inkább komor, barátságtalan szépségnek. Mélysége, sokatmondó gondolatisága elragadó, bár sok tekintetben hagy maga után kétségeket. Az, hogy a narráció visszafelé halad az időben, nem könnyíti meg az értelmezését, és ezáltal nehezíti magát a megszeretést is. Merész írás, mert sok mindenen túlmutat, és mer kimondatatlanul, megoldatlanul hagyni dolgokat. Ez a lezáratlanság némi hiányérzetet kelt az olvasóban. Bennem azt keltett, annak ellenére, hogy valójában úgy ízlelgettem, mint a 90%-os csokoládét szoktam. Olyan is, egyébként, mint a földízű, ropogós keserűcsokoládé. Érdekes, ízletes élményt nyújtott számomra, de hogy kinek ajánljam ezt a kivételes, szürreálisan szokatlan, modernül pálcát törő irodalmat, azt magam sem tudom. Én nyitott vagyok arra, ami rendhagyó és újszerű. Az is igaz rám, hogy ha egy író mestere a nyelvnek, az érzések és gondolatok értelem- és érzelemdús közvetítésének, tehát írása esztétikailag élvezetet okoz, az nekem sokszor elég a boldogsághoz, és nem is vágyom többre. Belémette magát ez a könyv, és nem hagy nyugodni. Felébresztett bennem bizonyos gondolatokat, felzaklatott és megdöbbentett. Biztosan újra fogom olvasni. Ennyit mondhatok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése