Maros András: Két-három dán - "Minden eldőlt."

"Az emberek valamilyen szinten az azonosságok alapján találkoznak össze, viszont, és ez a nehéz része, a különbségeik tiszteletben tartásával tudják csak fenntartani a kapcsolatot."

Maros András: Két-három dán (21.Század Kiadó, 2020) c. regényét jó szívvel ajánlották, és én jó szívvel olvastam, azonban a benyomásaim a könyvet illetően pontosan olyan széles skálán mozognak, mint maga a mű nyelvezete és mondanivalója. Az alapkoncepció az, hogy három dán fiatalember Magyarországra utazik kikapcsolódni. Ebből a szituációból kiindulva bontakozik ki azután a meglehetősen szerteágazó, és eklektikus történet.

A Két-három dán minden akar lenni: a nagy magyar falusi valóság krónikája, a fővárosi romkocsmák elnagyolt lenyomata, fejlődésregény, krimi, bohózat, és lélektani dráma. A műfajok ilyen sokrétű keveredése rám sajnos zavaróan hatott. A téma tekintetében szintén sokat igyekszik felölelni: barátság, elkeserítő apa-fiú kapcsolat, szerelmi szál, ifjúkori kalandozások, és bűnözés. Ez önmagában egyáltalán nem lenne rossz megközelítés, ám a kivitelezés az én megítélésem szerint göröngyös útra tévedt. 

Börleszknek indul, és mint ilyen, kissé sarkos, és parodisztikus hatást kelt. A humor nagy részét a magyar falusi turizmus nyomorú, bicegős bája adja. A vöcköndi figurák inkább karikatúrák, mint hús-vér emberek. Ez a nyomvonal pikáns és szórakoztató. Ami viszont szomorú, hogy emiatt a három főszereplő jelleme nem rajzolódik ki kellően hangsúlyosan. Egymáshoz fűződő bonyolult kapcsolati rendszerüket megértetni sikerül ugyan, de hibátlanul éreztetni nem. A csinosfiú, Søren némileg kusza kálváriája Marival és Tündérbogárral a zalai vidéken noha lebilincselően izgalmas, igazából tökéletesen szürreális. A komor, leginkább egysíkú Mikkel pedig a regény végére bizonyos jellemfejlődést mutat, ami jelentős és jelzésértékű, én mégsem éreztem ezt a motívumot stabilan alátámasztottnak. 

A különc, érzelmileg labilis Magnus története azonban egyszerűen magával ragadott. Ezen a ponton fordult át a hangnem az abszurditásból a lélektani dráma jellemzően szépirodalmi modorába. A líraian deprimált skandináv melankólia gyönyörűen emelkedik ki a korábbi zűrzavarból. Magnus apjával való megrendítő viszonya, illetve a dán íróval kialakuló kölcsönös, őszinte, derűs barátsága kimagasló kapaszkodói a szövegnek. A kávéházi jelenetben valóban felbukkan a barátság; erős, jól rajzolt példáját láthatjuk, fanyar humorral, kellő mélységgel, kiváló dinamikával felépítve. Magnus szálát átszövi valami szilárd, kitűnő ízléssel megírt valódiság, ami lenyűgözött. Az itt színre lépő mellékszereplők ábrázolása logikus és érzékletes. Megjelenésük fontos, és az ok-okozati összefüggések egyértelműek. A regény végkicsengése mondhatni happy end: szomorkás kissé, de megnyugtatóan gyöngéd, és szolgál némi vigasszal. Igazából megérinti a lelket.

Azt mindenképpen leszögezném, hogy Maros András tud írni. A különböző stílusok megjelenítése nem okoz neki gondot, kitűnik, hogy gyakorlott és tehetséges író. Rendkívül ötletgazdag, ért a hangulatfestéshez, és remek érzékkel időzíti a felütéseit. Hangneme könnyed, gördülékenyen fogalmaz, és van egyfajta szelíd, de ellenállhatatlan sodrása a prózájának. Bizonyos fejezeteiben rendkívül megkapó. Olyannyira, hogy megesett, hogy egy délután "lenyomtam" belőle száz oldalt, mert képtelen voltam letenni. Üzenete tisztán és érhetően rajzolódik ki a végső oldalakon. Összességében némileg döcögős utazás ez. Döcögős, ám mégis szerethető. Én legalább is tudtam szeretni. Ha kérdeznék tőlem, miről szól valójában Maros András: Két-három dán c. regénye, azt mondanám, hogy a megbocsátásról. Számomra ez leginkább az önmagunknak való megbocsátás némileg piszke ízű meséje. Szőrös, szúrós, savanykás, de mégis meglepően élvezetes.