Ilyen a közönség ízlése, Morsing úr! Nem kíváncsiak többé az óriások szavára, beérik a törpék makogásával.
/Ingmar Bergman: Fanny és Alexander
Ismét eltelt egy hónap, anélkül, hogy egy sort is írtam volna. Olvastam a könyveket egymás után, augusztusban szám szerint ötöt. A várakozás hónapja volt ez, jobban mondva, a szomorú kivárásé. Az élet megváltozott: örökre és visszavonhatatlanul. Eltűnt belőle valaki, aki fontos, aki hiányozni fog, amíg csak élek. A napok peregnek, elmúlt, ami elmúlt, tudtuk is, hogy így lesz. Mégis üt. Mégis facsar. Megyünk tovább.
Ezekben a nehéz hetekben visszafordultam legnagyobb szerelmemhez: a szépirodalomhoz. Nem könnyedségre vágytam ugyanis, hanem komoly mondanivalóra, lelki támaszra, erőre. Valamiféle bizonyosságra talán. A regények között volt egy aprócska, klasszikus csoda, Rideg Sándor Indul a bakterház c. alkotása, de arról majd szeretnék később, külön bejegyzésben beszélni, ahogyan F. G. Haghenbeck műve, a Frida füveskönyve is külön posztot érdemel tőlem. Azonban mindenképpen szeretnék írni az elmúlt hetek olvasmányairól, az összesről, mert a klasszikus magasirodalomról manapság kevesen beszélünk. Az óriásokról már alig van szavunk.
Norman Mailer: Meztelenek és holtak
Őszintén megmondom, ez a regény a nehezebbnél is nehezebben csúszott. Talán rosszkor volt rossz helyen, de igencsak régóta állt a polcon. Egyszerre elkapott a várólista-csökkentés heveny öröme, és nekiálltam. Száraz brutalitásán, lényegretörőségén szociális érzékenysége, és részletgazdag jellemrajzai sem segítettek. Holott gyönyörű, értő, páratlan műalkotás. Egy zseni kemény, jól kitervelt, minden komponensében alaposan átgondolt regénye, ami igenis megérdemli a hírnevét. Ám pozitív érzést, reményt nem ad. Szikár háborús korrajz. Kegyetlen és tárgyilagos. Kemény, mint a szikla. Nem szeretettel, hanem szenvedéllyel írták, az igazmondás, és az önigazolás vágyával. Nem mintha, ez bármit levonna az értékéből, de jobb, ha az ember meggondolja, az életének mely időszakában olvassa. Viszont olvasni kell, egyszer az életben, ez kétségtelen.
Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan
Újabb háborús regény. Jóval rövidebb, mint az előző, és azzal ellentétben ez a kötet az első világégés egy picinyke szeletét mutatja be, ráadásul a németek oldaláról. Egy érzékeny, egyszerű, komoly, fiatal lélek, egy tizenéves, antifasiszta fiatalember megdöbbentő vallomása arról, nemzedéke hogyan vesztette el az ifjúságát, és minden reményét azokban az írtózatos években. Egyszerűen ír, de olyan erős érzelmekkel átitatottan, olyan letisztulttan és megbékélten, hogy olvasás közben belefacsarodik a szíved. A csendes beletörődés olyan sajátossága ennek a műnek, amely valamiféle vigaszt nyújt mégis, hiszen az élet, ahogy Remarque is mondja a végén, "mindig keresni fogja a maga útját", akár akarja a bennünk levő én, akár nem.
John Updike: Az eastwicki boszorkányok
Ez a regény leplezetlenül realista, és áldatlan. Szépirodalom a javából, való, ahová sorolják, mégsem szeretem. Talán túlsággal idelista vagyok, bizonyosan ez a gondom, hiszen ennél jobb jellemrajzot talán nem is olvastam az elmúlt években. Nőkről szól, nem csak nőknek. Nők, akik többet akarnak. Nők, akik többre képesek. Nők, akik önállóak. Szeretnem kellene, és mégis: ez a regény nem arról szól, hogy a nő erős, és független. Ez a regény arról szól, hogy ennek ellenére a nő sekélyes, gonosz és ostoba. Nem riad vissza semmitől sem, hogy megkapja, amit akar. Pletykál, mérget forral, ármánykodik, szexuális szabadosságával felforgatja az egész várost, nem tud felülemelkedni önmagán, míg végül, önnön rémséges kudarcába fulladva mégis keres magának egy balekot, akin élősködhet. Szerintem szomorú könyv ez, és kegyetlen is, mégis szükség van rá, hogy néha a képünkbe vágják gyenge jellemvonásainkat. Óriási nagy pofon ez a női nemnek. Igazi ébresztő. Fontos alkotás.
Ingmar Bergman: Fanny és Alexander
A végére hagytam a nagy favoritot, az örök szerelmet: Bergmant. Maga a film is a kedvenceim közé tartozik, így aztán boldogabb már nem is lehettem volna, mikor a győri Könyszekéren ráleltem erre a kiadásra. Izgalmas, sejtelmes, baljós történet, tele shakespeare-i utalásokkal. Fel is idézi a Hamlet sorait több ízben. Mély, misztikus, torz, eleven, metsző történet. Feszült és ragyogó. Nem csak a gyermeki elmét, de a gyász mibenlétét, mechanizmusát is hűen ábrázolja. A veszteség végig a sorokban lebeg, ugyanakkor az apa figurája, csak úgy, mint Hamlet apjáé, vissza-visszatér szellemalakban, ezzel szimbolizálván: halottaink örökké velünk maradnak. Őrízzük őket, szeretjük őket, hiányoljuk őket, emlékeink, képeink vannak róluk. Elmennek, és mégsem. És mindig győz az élet. Ravaszul, tekervényes úton haladva, de az erős ösvényt vág magának a célja felé, akkor is, ha minden reménytelennek látszik. A család a támasz, mely segít bármit elviselni, átvészelni. A jó család, és akinek jó családja van, nem veszhet el sosem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése