Ugrás a fő tartalomra

Chloe Benjamin: A halhatatlanok - "Mindenkit imádok!"

"… a szavak hatalommal bírnak. Beférkőznek a résnyire nyitott ajtón, vagy akár a kulcslyukon is. Beleakaszkodnak az egyénbe, és nemzedékeken furakodnak át."

Chloe Benjamin: A halhatatlanok c. regénye nagyon egyszerű okból került a polcomra. Az idei év első és eddigi egyetlen színtiszta borítószerelme ez számomra. (Hatalmas pirospont a Maxim Könyvkiadónak azért, hogy Sandra Chiu csodálatos munkáját elhozta nekünk is.) A betűkön keresztülindázó ágak a színes levelekkel: családfa, életfa. A csillagok diszkrét aranypöttyei a fekete háttérben. A semmihez sem hasonlítható, érdekes tapintás. Jóformán az sem érdekelt, miről szól. A párom meg se kérdezte, kell-e, látta rajtam, így aztán berakta a kosárba nekem. Persze azért megszólalt bennem a józan ész, és elolvastam még ott helyben a fülszöveget. Aztán magam is megnyugodtam bele, hogy ez a könyv engem megszólított, haza akar jönni velem. 

Őszintén megmondom, nem tudok az írónőről többet, mint ami a regénye borítójának belső oldalán olvasható. Ám azt kétség nélkül meg tudom állapítani, hogy Michael Cunningham minden bizonnyal nagy hatással volt erre a fiatal alkotónőre. Ez alapvetően nem hátrány, főleg annak tekintetében, hogy én mennyire szerelmes vagyok Cunningham mély, erős prózájába. Azon kívül Benjamin stílusán érződik a betanultság, szabályos, és szinte tökéletes mondatai vannak. Nem fukarkodik ugyan a szavakkal, de minden, amit leír, szükséges. Sehol nincs egy felesleges félmondat. Mindezek ellenére, vagy talán pontosan ezért, mégis elbűvölt. 

Azt el kell árulnom, a fülszöveg kicsit hazudik. Itt bizony nincs semmiféle mágikus realizmus, legalábbis nem irodalmi értelemben. Az élet természetének szemszögéből viszont akár annak is nevezhetjük, ami a regény lapjain történik. A hit erejének bizonyossága ordít ránk a sorok közül. Az vagy, amit elhiszel magadról, ezáltal teljesíted be a sorsodat. Az ember mindig a végzete felé fut, főképpen akkor, amikor előle próbál menekülni. Gyönyörűen megírt emberi sorsok, tragédiák, örök igazságok merítik fel fejüket a sötét mélyből. A főhősök - a négy gyerek - már eleve elrendeltetetten egy vert nemzet vadhajtásai. A lengyel és a magyar zsidó menekült házasságának nyughatatlan gyümölcsei. A regény olyan témát feszeget, amire annak természeténél fogva valójában nincs örökérvényű válasz. A kérdés: élni, vagy életben maradni, végig ott lebeg a gondolatok között, a háttérben. Miért éri meg élni, meghalni is akár? Mitől lesz teljes az élet? Hogyan érdemes végigmenni az ösvényen, melyet nekünk kiszabtak? Van-e ösvény valóban, ami nekünk eleve kijelölve hever a lábunk előtt, vagy szabad akarattal felruházott lényekként magunk döntünk a sorsunk felől. 

Főhőseink is ezen veretes kérdések között vergődnek, miután a legnagyobb titokban meglátogatják a városban tanyázó vándorcigányt, aki megjósolja nekik haláluk napját. A kicsi Simon, aki úgy megretten, hogy félelmében pánikszerű iramban kezd élni, két végén égetve a gyertyát, minden alkalmat halálmegvető bátorsággal megragadva. Kapkod és habzsol, míg végül önmagát falja fel kielégíthetetlen életvágya. Klara, aki az általa soha nem ismert magyar nagymama nyomdokaiba lép, követi és megvalósítja álmait, miközben mélyen elrejtve azt a világ szeme elől küzd a démonaival, melyek végül legyűrik őt. Daniel, aki testvérei sorsát látva igyekszik elkerülni a magáét, a lelkében azonban elhallgattathatatlan az igazságérzet rezonáns hangja, és bár érhetne véget másként is, képtelen megállni. Ezáltal pont azon végzet felé sodorja magát, amit oly sok éven át igyekezett elkerülni. Végül ott van Varya, a beszédes nevű Varya, aki retteg, aki burokba zárja magát, mi több: steril, érzelem- és élménymentes burokba. A legkisebb élvezetet is megvonja magától, igazi biztonsági játékosként lépdel át élete felén, amíg aztán leomlik a maga által épített fal és maga alá temeti mindaz, amitől addig rettegett. És lássanak csodát: túléli. Megnyugszik bele. Megbékél önmagával, az életével, mikor az anya, az egyszerű, babonás, bogaras lélek, a zsarnok, aki sorban átvészeli gyermekei halálát, felhorgadó anyai bölcsességének utolsó morzsájában felhorkan: "Hogy hihettétek el azt a marhaságot? 

Ez a mondat az, ahol mi is lecsillapodunk. Késve érkezik. Túlságosan késve, minden vonat kifutott már az állomásról. Beletörődő, ám felszabadító mégis. Ez a mondat a kulcs, a vigasz, a józan pofon, amire a szomjas, szenvedő lélek vár. Megnyugtató úgy hinni, hogy elkerülheted. Megnyugtató azt gondolni, számít, hogyan döntesz. A szabad akarat és a vak hit illúziójánál semmi sem hatalmasabb ebben az életben. Soha nem tudod meg, mi lett volna ha, mert a gondolat ereje mindent felülír. Mindig pontosan az történik, amiben hiszel. Amit a lelked mélyén tudsz. Nem akarok nagy filozófiai kérdéseket feszegetni egy egyszerű blogban, de azt gondolom, mindkettő létezik: a szabad akarat is, és a végzet is. Minden attól függ, te magad miben hiszel. 

Ebben a végső igazságban rejlik Benjamin regényének valódi ereje. Sodró lendületű, pontos, remekbeszabott alkotás ez, az elejétől a végéig precízen átgondolt, megformált gondolatsor. Tökéletes bizonyossággal tudja, hová tart, és amikor odaér, nem felejti, honnan indult. Önmagába visszacsap, mint a farkába harapó kígyó. Erős regény. Jó regény. Kicsit talán túlmunkált, de jó látni, hogy manapság is vannak még írók, akik nem túl büszék és ostobák tanulni, alázattal beülni az iskolapadba, és mesterségként felfogni az írás végtelen, elnyomhatatlan szerelmét. Szeretnék még olvasni Benjamintól, azt hiszem, a kortárs külföldi irodalomban az ő nevére érdemes lesz odafigyelni. 

Megjegyzések