Ugrás a fő tartalomra

Szeretem Szerda - "Nem őszinte vagy, drágám, hanem bunkó!"

Vannak éjszakák, amikor egyszerűen képtelenség aludni. Amikor az agyam úgy jár, mint egy dolgos kis gőzmozdony: csattog, cserreg, suhog, ütemes kattogása kipofozza szememből az álmot. Ilyen végeérhetetlen éjeken én többnyire olvasok. Vagy mint most, feladom a harcot, felkelek az ágyból és elkezdek írni. Nem tudom még mi az, ami ennyire kikívánkozik, de a lelkem zajos és csörömpöl, és hallatni akarja a szavát. Hogy miről? Mélyen magamba nézek, és figyelek. Énem titkos zugaiban félreérthetetlen háború zajlik. Bánt, amiről azt hazudom, nem bánt. Zavar, amiről azt állítom, nem érdekel. Nappal olyan könnyen megvonom a vállam. Könnyen jön a mosoly. A fölényes legyintés. Az éj elcsendesült óráiban, amikor öntudatlan heverek, egyszer csak mégis megmozdul valami bennem, és kipattan a szemem. Minden, amit a nap ragyogó fénye kitakar, a sötétben előbújik az ágy alól, a szekrényből és riogat, nem hagy aludni. 

Lappangó fóbiáim, kényszerképzeteim, kudarctól való félelmem, érthetetlen elégedetlenkedésem mind-mind alakot ölt, nehéz kőtroll testbe bújik, és a mellkasomra ül. Nem gonosz egyik sem. Nem fojtogatnak, nem bántalmaznak, nem kínoznak. Csak ülnek és röhögnek. Igen, bizony: kiröhögnek mindannyian. Tulajdonképpen, azt hiszem, önmagukon kacagnak a leghangosabban: ők maguk is tudják, többségük nem valódi, de ha már megteremtettem őket, miért ne mulatnának egy jót? Így aztán folyik az éji vigasság, hacacáré, karnevál. Felsorakoznak, szép-hamis köntösbe bújva illegetik magukat, csontos ujjaikkal böködik a bordáimat, és rendületlenül hahotáznak. 

Miért is ne nevetnének rajtam? Jó életem van. Irigyelnének érte mindazok, akik csak a felszínt szeretik kapargatni, mert azt hiszik, ott lapul a gesztenye. Az utamat, poklomat nem járnák meg, de féltékeny-kicsinyesen biggyesztenék ajkaikat láttomra: "Nem is szép! Miért jut ennek az, ami nekünk nem? Ki ez ugyan? Mit akar már?" Nem vagyok még feljegyezve, a magamnak kitaposott úton még messzeségbe olvad a célba jutást jelző, kifeszített szalag a fekete betűivel, diadalt jelző fényeivel. Oly távol van, hogy nincs időm mások valós vagy képzelt célba jutásával foglalkozni. Oly távol, és mégis: máris zsugori fitymálók vesznek körül, hogy tagadják létemet, és ölbe tett kézzel bukásomat várják. Rendben, te nagyon megmondó, nagyon mindent tudó, nagyon keserű, nagyon boldogtalan valaki, ha te kéred, máris szedem a sátorfám és hüppögve, magam alá húzott farokkal eloldalgok ízibe. Mert ez így működik, ugyebár. Létezem, ha tetszik, ha nem. Vagyok. Pislogok. Lélegzem. Reggel felkelek. Este lefekszem. Közben lézengek, túlélek, és előfordul, hogy gondolkodom. Esetenként olykor nyomot hagyok, vagy inkább jelet. Aprócska, jelentéktelen jelet karcolok a homokba. Bármi csekélység legyen is az, ha adtál: éltél. Te, aki a létemet tagadod, azt tagadnád meg tőlem, amihez a legelemibb jogom van, és neked ehhez nemhogy jogod, de még alapod sincsen. Kár érted. Lehet, te is más voltál régen. 

Minél inkább tagadnak, én annál inkább akarok, mert semmi nem motivál, buzdít jobban, mint, ha lenéznek, legyintenek rám. Szólj még, buta száddal ontsd rám haragos búbánatodat. Dühödet nem értem, nem is okoztam, közöm hozzá semmi sem, mégis engem traktálsz vele. Éljen. Én meg nem alszom. Általános képlet. Tulajdonképpen mondhatnánk, elérted, amit akartál. Elvégre én kínlódom itt, a kis stokin a gép előtt ülve, mint egy holdkóros, püffedt szemmel, literszámra kávét vedelve, sóhajtozva, magamból betűnként kiírva mindazt, ami felgyülemlett bennem. Meglehet: igazából jót tettél velem. Köszönöm, hogy közölted, én nem létezem.

Mert íme, mégis itt vagyok, és ha más nem, legalább önazonos vagyok, mert egy dolog az őszinteség, és egy másik dolog a bunkóság. Bunkónak lenni nem fain. Az egyenesség nem azonos azzal, hogy megfontolás nélkül sárba tiporsz bárkit, aki nem ízlésed szerint való. Ha hat diplomád van, sok éves tapasztalatod, fellebbezhetetlen, megkérdőjelezhetetlen tudásod, ehhez akkor sincs jogod. Én elhiszem, hogy fene jó érzés mások lelkébe tiporni, csak azért, hogy éreztesd nem létező felsőbbrendűségedet, ám elárulom, azért, mert esetleg magasröptű irodalmat olvasol, még nem leszel te a magasröptű irodalom alkotója. Ó, hogyan mondjam finoman, hogy ne más izéjével verjed a csalánt? Elolvasol egy könyvet, amiről tudván tudod, hogy utálni fogod, csak azért, hogy aztán morbid élvezettel darabokra cincáld, és megalázd kritikáddal az írót. Tobzódsz kéretlenül internetes platformokon, úgynevezett bennfentességedet pajzsként tartva magad elé, azzal hencegve, és a "hitvány tömeget" alázva, akiknek mindössze annyi a bűnük, hogy mernek lelkesek lenni, mernek valamivel foglalkozni. Én tisztelem az írói mesterséget, és úgy gondolom, van irodalom, van szórakoztatás, és van, aminek inkább fiókban kellene maradnia. De nem marad ott, és a köznépnek igenis véleménye van! Akkor hát? Legyek mérges? Dühöngjek én is? Szidjam az olvasókat, a bloggereket, az igazságtalan világot? Inkább kihagyom, mert én is közéjük tartozom, és mert önmagamat csak én magam akadályozom, mások léte, sikere, tevékenysége nem befolyásol. Te (ti, mind!), aki arra panaszkodsz, kevés a barátod, mert túl őszinte vagy, nézz mélyen magadba, és tanuld meg, nem az a fontos, hogy mindig és mindenkor igazad legyen. Az lenne a fontos, hogy tanulj némi önuralmat, tapintatot. Hogy nézz rá a másikra és vedd is észre: ott van a nyomorult!  Lehet, kevesebb iskolát végzett, mint te, lehet kevesebb a pénze, esetleg csak kisebb a pofája, mint a tiéd, nem áll kicsinyes bosszút bárkin bármiért, csak megszületett és azóta is mer létezni, szegény, és a saját dolgával foglalkozik. Mer álmodni, tenni valamit, van hobbija, van élete, szerelmei, barátai. Éldegél a szentem, ahogy tud. Te, aki olyan könnyen ítéletet mondasz, biztosan tökéletes vagy, kikezdhetetlen. Sosem futottál egy férfi után sem, sosem rúgtál be szerelmi bánatodban, sosem buktál meg semmilyen vizsgán, sosem tettél olyat, amit megbántál, sosem vettél kezedbe ponyvát, és sosem volt kétséged afelől, hogy igazad van. Hibátlan, makulátlan, eszméletlenül eszményi vagy mind te, mind az életed, mind a munkásságod. Mindehhez fogadd mélyről fakadó, nyílt elismerésemet: gratulálok! Most pedig menj, és törődj a magad dolgával. Megsúgom: kapaszkodni az igazán nagyokba, és az ő érdemeikkel büszkélkedni valójában nem dicsőség, pláne, ha neked magadnak nem igazán van mit felmutatnod. Felettébb szomorú és mérhetetlenül szürke, unalmas, magányos egyenlet ez. Egy ilyen életben, úgy képzelem, mindig sötét van. Én viszont szeretem a színeket. Nekem egy csillagtalan, homállyal, kételyekkel teli, hánykolódós, álmatlan, nehéz éjszaka után is mindig felkel a nap. És - amíg élek - ez így is lesz.